Leterhelt gyerekek

Heti két-három különóra, egy-két fajta foglalkozás bőven elég a gyerekeknek, hacsak nincs a tanulmányi előmenetel miatt valamilyen kötelezően fejlesztendő terület – mondta el kérdésünkre Dr. Sir Veronika gyermekpszichológus. A gyerek átlag napi három óra szabadidejéből csak akkor vegyünk el, ha ő is szeretné, és engedjük dönteni, hogy mire szeretne járni – tanácsolja a szakember.

Mennyire és mitől függően változnak a gyerekek, illetve szülők körében legnépszerűbb különórák? Milyen hibákat követnek el leggyakrabban a szülők a különórákkal kapcsolatban?

Ki ne szeretné, hogy gyermeke sikeres legyen…? Minden szülő álma, hogy csemetéjéből kiegyensúlyozott, boldog és sikeres felnőtt váljon. Ennek megfelelően igyekszik mindent megtenni, hogy a lehető legjobb feltételeket – akár különóra keretein belül – biztosítsa a számára, segítse fejlődését, egyengesse útját.

Annak, hogy valakiből sikeres felnőtt legyen, több lényeges eleme is van: a jó problémamegoldó készség és kreativitás mellett fontos, hogy magabiztos idegennyelvtudással is rendelkezzen. A szülők egyrészről a társadalmi normák alapján választanak – példa erre a nyelvtanulás már akár óvodás korban –, illetve nemre és fizikumra való tekintettel a sporttevékenységek jönnek számításba a legtöbb esetben; gyakori az úszás, küzdősport, lovaglás stb.

Megkerülhetetlen tényező ebben a kérdésben (is) a pénz. A különórák ugyanis sokba is kerülhetnek, és csak ráerősítenek a már meglévő egyenlőtlenségekre. Akkor különösen szembeszökő a probléma, ha a különóra is az oviban van: a szegényebb családok gyerekei maradnak együtt a csoportszobában, a kiváltságosok meg mennek az emeletre angol mondókákat mondani. De vajon ki jár jobban ezzel? Egyáltalán nem biztos, hogy Petinek délután 4-kor ahhoz van kedve, hogy „one, two, three…”; lehet, hogy inkább ott maradt volna Zsuzsival, mert be kell fejezni a közösen elkezdett várat legóból.

Manapság, amikor már-már ott tartunk, hogy az óvoda megválasztása is meghatározza a későbbi felsőfokú felvételi sikerességét, minden szülőnek el kell gondolkodnia, hogy milyen különórákra íratja be – ha egyáltalán – a gyerekét. „Tanuljon angolul, mert anélkül már létezni sem lehet”, „úszni is kell, természetesen”, „olyan jó a füle, valamilyen hangszeren is idejében el kéne kezdeni tanulni játszani” – az ilyen eseteket látva mindig felmerül a kérdés: vajon jó-e ez a gyereknek? Arról van-e szó, hogy a gondos szülők minden sanszot megragadnak arra, hogy csemetéjük sikeres legyen az életben, vagy esetleg saját sikertelenségük és hiányosságaik kompenzálására erőltetik a zongorát a négyéves Karcsikánál…?

Mi a jobb: ha a fejlesztendő területekre próbálunk koncentrálni, vagy ha a gyermek erősségeit erősítjük tovább a különórákkal? Esetleg is-is?

A legszerencsésebb, ha mindehhez nem kell semmi plusz, hanem megkapja a gyerek alapból az óvodában vagy az iskolában. Szerencsésebb talán a különórák helyett a „tehetségesebb” gyermeket megfelelő tagozatos óvodába, iskolába íratni, ahol a tanmenetben eleve benne vannak azok az órák, amiket különben délután, a néhány órás szabadidejük terhére „kényszerítenénk” rájuk.

Ha mindez megvan, akkor többre talán nincs is szükség. Ahol mindez nem adott – és lássuk be, nem minden magyar óvodában rózsás a helyzet ezen a téren –, ott tényleg felmerülhet némi pluszképzés igénye, de ebben is, mint mindenben, a mértékletesség elvét kell követnünk. Nem kell ugyanis „kisfelnőttet” építenünk óvodás, iskolás gyerekünkből, hagyjuk meg minél tovább annak, ami. Az ő készségeit fejlesszük, ne önnön büszkeségünket, mert lehet, hogy jól el lehet hencegni a játszótéren a kis Marika csodás előmenetelével, de gondoljunk csak arra, vajon ő is ilyen szépnek éli-e meg a dolgot?!

Mennyire hagyatkozzunk a gyerek ötleteire? Például ha valami vélhetően egy rajzfilmhős, egyéb „sztár” miatt izgatja a fantáziáját, nem tesszük-e ki esetleges csalódásnak? Másik eset: „a barátnőm is ilyenre jár” – lehet viszont, hogy egész más típusú gyerek…

Menjen oda különórára, ahova ő szeretne. Egy normál 6-7 éves gyerek egyébként ebben a korban éppen a testi-lelki átváltozással van elfoglalva, plusz még a környezetváltás is – ez még felnőttként is megterhelő. Ha ő a barátnőjével szeretne kipróbálni egy sportot, akkor engedjük neki, de legyünk figyelmesek, és ha nem válik be, akkor semmiképpen se erőltessük, inkább világítsunk rá, vannak más lehetőségek, amik esetleg sokkal jobban illenek a személyiségéhez, vérmérsékletéhez. Tehát figyelni és figyelmeztetni is kell a gyereket! Egyes gyermekek pontosan tudják, milyen különórákra szeretnének járni, mi érdekli őket az iskolai ismeretek elsajátítása mellett, vagy mire vágynak szabadidejükben. Mások kevés jelét adják speciális érdeklődési területüknek. Ez utóbbi esetben semmi ok sincs arra, hogy teletömjünk valakit, aki azt mondja, „nem éhes”.

Mi a jobb: próbáljunk ki sok mindent, aztán valamelyik majd „beválik”, vagy próbáljunk meg megszerettetni egy-két – általunk jónak tartott – dolgot?

Ha a szabadidő eltöltéséről van szó, és nem a rossz tanulmányi előmenetel miatti kötelezettségről, nem szabad erőltetni az általunk választott különórát. El lehet küldeni gyermekünket egy-két olyan foglalkozásra, melyről gyanítjuk, hogy javára válna, de azt maga sem tudja még. Egyes sportklubok azt is vállalják, hogy egy éven belül többféle sportágat próbálnak ki a gyermekkel, ami lehetővé teszi az ingadozók számára, hogy rájöjjenek, melyik való nekik. Vagy a zeneiskolákban is az első évben több hangszert megismertetnek a hallgatókkal, hogy – ha addig még nem döntöttek –, kedvük szerint választhassanak…

Ha valamilyen különórát nem szeret a gyerek – például mert kudarcok érik –, meddig erőltessük, illetve próbáljuk megszerettetni (és hogyan…), ha fontosnak tartjuk?

Mint már az előzőekben szó volt róla, a szülőnek figyelnie kell gyermeke minden olyan jelzésére, ami arra utal, hogy az a különóra számára nem megfelelő. Ehhez természetesen már alapból meg kell, hogy legyen egy olyan harmonikus szülő-gyermek kapcsolat, amiben a gyermek őszintén el meri mondani a véleményét a tevékenységgel kapcsolatban. Ha látjuk, hogy szenved, mégsem mondja el, akkor az annak a jele, hogy gyermekünk annyira meg akar felelni nekünk, illetve/és önmagának, hogy kényszeríti magát a különórára. Ha azonban ki tudja mondani, és el meri mondani a problémáját, akkor hallgassuk meg, és ne kényszerítsük olyan dolog elvégzésére, amit nem bír, vagy nem szeret. Az óvodába, iskolába járás, és az azzal járó kötelezettségek teljesítése a gyermek életének nagy részét kitölti, jól meg kell gondolni tehát, hogy viszonylag kevés szabadidejében milyen külön tevékenységeket engedélyezzünk neki. Ha egyre fáradtabb a feje fölött tornyosuló feladatok sokaságától, fáradékonnyá, esetleg kedvetlenné válik, az természetesen nem segíti elő az előmenetelét akkor sem, ha az általa kedvelt (sport, művészeti) különórákon vesz részt.

Hogyan válasszunk a „gyereknek való” oktatót? Milyen szerepe van az oktató személyiségének a különóra sikerességében?

Mindenképpen fontos szempont a kedves (nem csak a szülő előtt kedves!) oktató, tehát sokat számít a tanítónő személye-személyisége. Érdemes gyermekünket megkérdezni, hogy a tanító hogyan viszonyul hozzá és a többi gyermekhez akkor, amikor nincs szülő a közelben. Saját példám, hogy óvodáskorú gyermekem külön angol órára járt. Tanára minden fogadóórán, találkozásunkkor fülig érő szájjal üdvözölt és beszélt gyermekemről és a csoportról. Egy alkalommal azonban hamarabb értem az angol órára lányomért. Megdöbbenve hallottam, hogy a zárt ajtó mögül éktelenül hangosan kiabál a tanárnő a gyermekekkel és szidja őket a tudatlanságukért. Hirtelen benyitottam – mintha véletlenül tettem volna –, és döbbenet: az összes gyermek vigyázzban állt. A tanár néni észrevett és hirtelen elhallgatott…

Meg kell említenünk azt is, hogy semmiképpen ne essünk abba a hibába, hogy a gyermekünket egy különórára csakis a tanító néni személye miatt visszük. Hiszen kedvencünk egy év után elköltözhet. Jön egy másik, lehet ő is kedves, gyerekközpontú, de év végén ő is elmegy Gyes-re. Egy idő után egyébként a gyereknek nem is annyira maga a személy fontos, mint inkább a tanár személyisége.

A tanító néni mellett körültekintőnek kell lennünk abból a szempontból is, hogy ahová visszük gyermekünket, ott jó hangulatú a helyiség, műhely, uszoda, stb., tiszta termek és folyosók várjanak.

Létezik „ideális” mennyiségű különóra a kisebb, illetve nagyobb gyerekeknek? Az egyes korcsoportoknál mennyi időt érdemes különórákra fordítani?

Erre a kérdésre egy táblázattal és annak magyarázatával válaszolnék.

Mi is a szabadidő?

A tanulás, a fiziológiai szükségletek és a szociális kötelezettség után fennmaradó időegység. A következőkben megláthatjuk mondjuk kisiskolás gyermekünknek mennyi van ebből:

Iskolai tanulás: 25% – 6 óra

Otthoni tanulás: 8% – 2 óra

Fiziológiai szükségletek: 42% – 10 óra (evés, ivás, alvás stb.)

Szociális kötelezettségek: 12,5% – 3 óra (családi programok, bevásárlás, hazaút az iskolából, vendégek jönnek stb.)

Szabadidős tevékenység: 12,5% – 3 óra

A táblázatból egyértelműen kiderül, hogy gyermekünk effektív pihenéssel naponta 3 órát tölt. Ebből a három órából vesszünk el, amikor különórára járatjuk. Ha ő maga szívesen megy, akkor az ajánlott hozzávetőlegesen egy-két, maximum három alkalom heti szinten, illetve egy, maximum két -féle különóra. Természetesen ez egyénfüggő is, ki mennyit bír.

Ma már szinte mindent és mindenkit „fejlesztenek”. Hol van ennek az ésszerű határa? Mikor inkább csak pénzkidobás az ilyesmi?

Fejleszteni egy gyermeket kizárólag akkor kell, ha azt a tanulmányi előmenetele megköveteli (pl. nem megy jól a szorzótábla, helyesírási gondjai annak stb.), és ezt meg is beszéltük a tanár nénivel. Sok esetben ez az iskolában is megoldható, és nem kell különórában beszerveznünk iskola után, délutánra.

A pénztárcát kímélve milyen hasznos lehetőségek vannak a szabadidő értelmes eltöltésére?

Erről a kérdésről egy idézet jut az eszembe: „Játszani is engedd…”

Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az óvodások, iskolások nem kis felnőttek, hanem még nagyon sokáig gyerekek. Óriási teljesítmény tőlük, hogy alkalmazkodnak a megváltozott követelményekhez, és olyan képességeket fejlesztenek ki magukban, mint az önkontroll, a fegyelem, a megfelelés. Ez pedig éppen elég megterhelő az iskolai idő alatt, így otthon ideális esetben már csak a játékra lehet figyelni.

Az önfeledt játék a gyerekek számára a készségfejlesztés remek eszköze, amire optimális körülmények közt a szabadban, és irányítás nélkül kerül sor. Vagyis ne kényszerítsük a kisdiákokat délután is a lecke fölé, inkább irány a játszótér, a focipálya, vagy éppen az otthoni közös játékok. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy semmiféle követelményt ne állítsunk a gyerek elé, de ne zsúfoljuk tele a napjait különórákkal és edzésekkel. Heti két-három edzés vagy egyéb kedvelt különóra természetesen nem árt, de ne akarjunk többet tölteni a nebuló fejébe, hiszen így mindenből csak felületes tudása lesz, elfárad, és még az alaptananyagot sem tudja kellőképpen elsajátítani. Bármilyen hihetetlen is, nem attól lesz okosabb egy iskolás, ha estig ül a „fejtágításokon”, hanem ha együtt van a családjával, sokat játszik, mozog a szabad levegőn, ha elegendő mennyiséget alszik, és ha egészségesen táplálkozik. Persze az sem árt, ha alaposan megtanul írni, olvasni és számolni – de ezt már nyugodtan a tanító nénire bízhatjuk:)

Hallottam olyan véleményt, hogy azért jó a sok különóra, mert különben unatkozik, csellengeni kezd a (nagyobb) gyerek, „belerángatják a rosszba” – valóban van ilyen veszély? Ha van, hogyan lehet ezt kivédeni a drága, esetleg túl fárasztó, „nemszeretem” különórák helyett?

Ez nem teljesen igaz állítás. A gyermek kötelességtudata, szociális magatartása nem a különórák számától függ, hanem a genetikától, a szülőtől örökölt vérmérséklettől, a családi mintától és a neveltetéstől. Ha egy nagyobb gyermek délutánonként otthon van, egyáltalán nem valószínű, hogy nem írja meg a leckét, hanem elmegy lógni a haverokkal. Ehhez, mint mondottam, bizonyos más tényezők is kellenek. Természetesen előfordulhat ilyen eset akkor is, ha a gyermekünknek lelki problémája van mondjuk a szülők válása vagy egy közeli hozzátartozó halála miatt – ez más kategória, másképpen kezelendő. A rosszabbul szocializált gyermeket hiába is íratja be a szülő a különórákra, legfeljebb arra sem megy el. Nagyon ritka esetben találkoztam olyan kamasszal, akinek egy jól választott foglalkozás gyökeresen megváltoztatta volna az életét, de természetesen van ilyen is, és ha lehetőség van rá, ki lehet próbálni. Emellett el kell gondolkodni, miért is cselleng az a gyermek…

Hogy kerülhetjük el a különóráról való lógást; hogy figyeljünk oda, hogy ne csak a pénzt szórjuk, hanem tényleg hasznosan töltse az idejét a gyerek?

Első lépésben: a gyermek válassza meg a különórát, ha pedig fejlesztő különóráról beszélünk, akkor a fejlesztőpedagógus személye, tanítási módszerei nagyban befolyásoló tényezők, hiszen ha a gyermek önbizalmát, pozitív énképét erősíti, az ún. melléjárás veszélye minimálisra csökken.

Jó módszer-e az általunk fontosnak tartott különórákra rábeszélésben a „zsarolás”: „járhatsz gitározni és próbákra, ha a külön fizikát sem hanyagolod”?

Nem, mert az általunk választottat mindig is gyűlölni fogja – talán jobban, mint előtte –, és lelki sérüléseket okozhatunk gyermekünknek a fizikai és szellemi leterheltség mellett.

Kitől, hol kaphatnak a szülők gyakorlati tanácsokat gyermekük különórára-járatásával kapcsolatban?

Elsősorban érdemes olyan emberek véleményét kikérni, akik közel állnak gyermekünkhöz és sokat foglalkoznak vele, így ismerik az adottságaikat. Ilyen például a gyermek tanára. Az iskolán belül meg tudjuk érdeklődni azt is, helyben milyen lehetőségek vannak, hiszen nem utolsó szempont, hogy hová, milyen messze kell hordanunk a gyermeket. Optimális esetben a különóra a gyerek saját iskolájában is megoldható. Mint az előzőekben már elmondtam, el lehet küldeni gyermekünket egy-két olyan foglalkozásra, melyről gyanítjuk, hogy javára válna, de azt maga sem tudja még, illetve, hogy egyes sportklubokban többféle sportágat is kipróbálnak a gyerekekkel, a zeneiskolákban pedig többféle hangszerrel megismerkedhetnek, mielőtt döntenének, melyiknél maradnak.

Szeretnék még elmondani néhány hasznos gondolatot arról, hogy milyen nevelési feladatokat kell megtestesíteniük a tanórán kívüli különóráknak, foglalkozásoknak:

  • Élmények nyújtása, melyek a gyermek későbbi életében hasznosíthatók
  • Személyiségfejlesztés
  • Kommunikációs készségfejlesztés
  • Rekreációs program (pl. szabad játék)‏
  • A gyermekek integrációs szintjének javítása (pl. a másság, az etnikum vagy a nemek közötti különbségek elfogadása)
  • A társadalmi beilleszkedés elősegítése, készségek és képességek fejlesztése: találékonyság fejlesztése, az egészséges életmód, a művészeti és kulturális tevékenységi formák megismerése és gyakorlása, motiválás, a közösségi létre nevelés

Kapcsolódó bejegyzések