A zenetanulás hozzátartozik az ember harmonikus fejlődéséhez, tehát mindenki számára rendkívül fontos lenne – hangsúlyozza Ifj. Sapszon Ferenc, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola alapítója, művészeti vezetője. A Liszt-díjas, Kodály-díjas, Magyar Örökség Díjas karnagy felhívta a figyelmet a zenét oktató személyiségének hatalmas szerepére abban, hogy akár még a sokak szemében „gyötrelemnek” számító szolfézstanulás is örömet jelentsen a gyerekeknek.
Hány éves korban érdemes elkezdeni a zenével foglalkozni, és milyen formában?
A zenetanulás célját kell először tisztáznunk. Zenét igazából nem csak a zenélésért vagy a zenéért tanulunk, hanem elsősorban az emberért, az emberi személyiség harmonikus fejlődéséért. A zene olyan, az egész embert átfogó, és az alapvető képességeit megmozdító és fejlesztő eszköz, amelyik az ember teljes lelki fejlődéséhez nélkülözhetetlen. Ha így fogjuk fel a zenetanulást, akkor nyilván a teljes személyiség fejlődésének legelső pillanatától minden percnek megvan a maga jelentősége a zene által, a zenéléssel történő személyiség-fejlesztésben.
A gyakorlatban tehát már a zenebölcsit, zeneovit is fontosnak tartja?
Igen, sőt! Már a méhen belül is óriási hatása van az édesanya által énekelt vagy hallgatott zenének, és mindennek, ami a szépséggel, az esztétikai értékekkel kapcsolatos. Ezért mondja azt Kodály nagyon bölcsen, hogy a születés előtt kilenc hónappal kell kezdenünk a zenetanulást. Ezt valaki továbbfejlesztette: igazából az anya születése előtt kilenc hónappal kell megkezdeni a zenetanulást, hiszen a gyerek egész személyiségét is részben az anyából építi fel.
Tehát a legelső pillanattól kezdve el kell kezdjük a zenei nevelést. A zene alapvető képességünk, mint a mozgás vagy a beszéd, és rengeteg mindennel van kapcsolatban. Nem véletlen, hogy sok helyen a terápiában is használják, gyógyítani tudnak vele.
Az első időkben a zenét az édesanya dúdolása, altatók, mondókák jelentik – fontos, hogy mi veszi körül a gyereket, fontos egy értékes zenei környezet megteremtése. Fontos, hogy hallja, amint a szülők természetes módon énekelnek, akár vele együtt, ölbe véve a gyereket. A gyerek a kezdeti mondókákon keresztül kerül kapcsolatba a hangzó, a mozgásos világgal, mint például a „jár a baba, jár”, stb.
A bölcsődében-óvodában elsősorban a ritmussal ismerkednek a gyerekek, természetesen sokféle játékon keresztül.
Aki mégsem olyan szerencsés, hogy kis korától jó zenei nevelésben részesüljön, később még behozhatja ezt a hátrányt?
Valamennyire, az esetek többségében, igen. Volt olyan kórustagom, aki kb. 22 évesen jött azzal, hogy nagyon szeretne énekelni, de az iskolában neki mindig azt mondták, hogy hallgasson, mert botfüle van. Aztán néhány hónap alatt rájöttünk, hogy igenis van hallása, sőt szép használható hangja is, és egész megbízható énekese lett a kórusnak. Csodálatos élményekben volt részünk. Érdemes tehát megpróbálni!!! Olyan művészekről is hallottam, akik viszonylag későn kezdtek el igazán zenével foglalkozni. Mégis, azt kell mondanom, hogy az esetek nagy százalékában teljes egészében nem hozható be ez a hátrány, hiszen minden életkornak megvan a szerepe és feladata a zenei fejlődésben
Gondolom annak, hogy valaki elkezdjen hangszeren tanulni, előfeltétele a szolfézs…
Ahogy Kodály mondja, minden hangszerjáték alapja az éneklés. A szolfézs egyfajta tudatosítása azoknak a zenei elemeknek, amiket használok: Már éneklek dalokat, de még nem tudom, mi az a dó, re, stb. De a ritmust érzem, a hangmagasságokat hallom, és használom. Az ember belülről hallja azt a dallamot, amit aztán megszólaltat hangszeren, vagy énekhangon. A gyerek zenei teljességben él, ami a mai zenetanítás módszereivel sajnos sokszor veszélybe kerül. A jó szolfézstanulás során úgy kell bizonyos zenei elemeket tudatosítanom, hogy közben az egésszel is kapcsolatban maradjon a gyerek, az egészet használja. Nem jó, hogy amikor mondjuk a „szó-mi”-t tanuljuk, egy ideig csak szó-mi-s dallamokat éneklünk: ilyenkor a gyerek zenei világa beszűkül két hangra.
Mennyi ideig tanul valaki szolfézst, ami után elkezdhet hangszeren játszani?
A szolfézs olyan, mint mondjuk a nyelvtan a nyelvben: megtanulok beszélni, aztán megtanulom a nyelv törvényszerűségeit: hogy hogyan élek ezzel a nyelvvel, hogyan használnom, mit miért úgy ragozok, mi az, hogy ige, főnév, stb. A szolfézstanulás során összeszedem a zenei nyelv elemeit, tudatosítom, hogy azután már más szinten tudjam használni őket.
A hangszertanulásnál ahhoz, hogy kottát tudjak olvasni, kell ismernem a hangokat, el kell tudjak olvasni bizonyos ritmusokat, meg kell ismernem a tipikus képleteket – ezért előzi meg a szolfézs és az éneklés egy picit a hangszertanulást. Aztán a hangszertanulásnál mindehhez hozzájön a mechanika: hogy hogyan használom az ujjaimat, a karomat, stb.
Mi alapján döntsük el, hogy milyen hangszert válasszunk, esetleg ki az, aki maradjon az éneklésnél?
Énekelni mindenkinek meg kell próbálni valamilyen szinten. Az éneklés a zenélésnek egy alapvető kifejezésformája. Ugyanakkor, ha valaki az éneket, mint hangszert választja – tehát ha azt mondom, hogy a hangom lesz a hangszerem, vagyis én magam vagyok az élő hangszer, – ahhoz már nyilván olyanfajta hangi adottságok szükségesek, ami miatt valaki úgy érzi, hogy a hangjával képes valamit teljes értékűen kifejezni.
Egy „botfülű” szülő honnan tudhatja, vagy sejtheti meg, hogy a gyerekének az énekléshez tehetsége van?
Ez fokozatosan derül ki… Alapvetően az éneklés mindenkié. De, hogy valaki aztán énekes lesz, nagyon sok helyen 18 éves kor alatt nem is jön szóba. Az, hogy valakinek a hangja különleges csengéssel, színnel, vivőerővel rendelkezik, hogy azt természetes módon tudja használni, minden erőltetés nélkül minden hangmagasságban – az olyan fajta adottság, ami csak évek során bizonyosodik be.
A hangszerrel kapcsolatban hogyan derül ki, hogy valaki tehetséges?
A hangszer egyrészt azért lényeges, mert mechanikailag tapasztal meg az ember egy csomó mindent a hangmagassággal, hangképzéssel kapcsolatban. Énekhanggal bizonyos dolgokat egy szólamban ki tudok fejezni, de ha egy Chopin keringőt eljátszok… – a zeneirodalomnak és az értékeknek olyan részéhez jutok hozzá a hangszer segítségével, amihez énekléssel nem lehet. A hangszer kiegészíti az énektanulást, tehát a zenetanulásnak van egy vokális és egy instrumentális része, s ez a kettő alkot egy egészet.
Hogy érdemes hangszert választani?
Egyes hangszerekhez szükségesek bizonyos adottságok: például egy nagybőgőnél, vagy fagottnál fontos a testmagasság, testi erőre is szükség van. Aztán bizonyos ujjberendezéssel nem könnyű egy-egy hangszeren játszani, vagy bizonyos szájberendezéssel bizonyos fúvós hangszert megszólaltatni. Az ilyet egy jó tanár általában ránézésre látja, érzi, hogy „hű, neked olyan kezed van, amivel remekül lehetne xy hangszeren játszani!”. De kizáró ok a legtöbb hangszer tekintetében tulajdonképp nincs.
Mi a jó módszer: többféle hangszert kipróbáljon a gyerek, vagy maradjunk meg egyféle hangszernél hosszabb ideig, hogy kiderüljön, van-e abban tehetsége?
Az emberi természet könnyen kiszolgálja a saját hangulatát, kedvét – nagyon sokan hagyják abba a zenetanulást azért, mert „épp most nincs hozzá kedvem”; nyilván ebbe is munkát kell belefektetni.
Van olyan gyerek, aki két hétig lelkesedik egy hangszerért, de közben már szemezget a másikkal, és két hét után azt mondja, hogy most inkább ahhoz van kedvem, aztán meg ahhoz… – ez nem elég indok arra, hogy az ember két hétig tanuljon egy hangszert. Valameddig hűségesnek kell maradni egy hangszerhez, hogy látszódjon, milyen eredményességgel tanul rajta. Aztán van, hogy valaki később választ még valamit, vagy egy idő után azt mondja, hogy annyira megtetszett nekem a másik hangszer, hogy azt szeretném csinálni. Ismerek olyan ütőművészt, aki zongoristaként kezdte, de valahogy az élet sodorta oda, hogy kipróbálta az ütőhangszert, és ebben annyira ügyes volt, hogy most ő az ország egyik legjobb ütőhangszerese. De ehhez nagyon jó alapot adott, hogy addig zongorázott, mert egész másképp – muzsikusként – nyúlt az ütőhangszerhez.
Vannak olyan hangszerek, amit mindenkinek érdemes valamilyen szinten kipróbálni?
Igen, a zongora például olyan „alaphangszer”, amit érdemes mindenkinek megpróbálni.
Egy átlagos tehetségű ember mennyi idő alatt tanul meg zongorázni?
6-7 év alatt már sok szép művet meg lehet szólaltatni…
Az énektanulás hány év után hoz eredményt?
Attól függ, milyen szintű éneklésről beszélünk. Ahhoz, hogy a zeneirodalomnak bizonyos nehézségi fokú alkotásait egy kórusban tisztán, szép hangon megszólaltassam, négy-öt évig kell tanulni. A kórus egyébként is olyan „hangszer”, amin együtt olyat tudunk létrehozni, amire egyenként egyikünk sem képes.
Van olyan hangszer, amire azt lehet mondani, hogy „egyszerű”, hamar sikerélményt ad?
Igen, ilyen, a furulya, vagy a citera például.
Mik a legnépszerűbb hangszerek a gyerekek és a szülők körében?
Ez koronként egy picit változik. Mostanában sok a gitáros – valószínűleg azért, mert a gitár mobil hangszer, tehát egy kirándulásra el lehet vinni, a zongorát nem… A furulya szintén befér egy belső zsebbe – ezek praktikus szempontok.
A komolyabb zenetanulás sok gyakorlással, időráfordítással jár – ezt kinek, milyen korban érdemes elkezdeni? Amikor egy kisgyerek elkezd iskolába járni, sok újdonsággal találkozik, tanulnivalója van, stb. – mennyire lehet vajon terhelni?
Ezt a személyiség is megszabja. Meg aztán van olyan „teher”, ami inkább örömforrás, és pihentet egy más jellegű tevékenységet. Van nyilván egy olyan gyakorlási minimum, ami nélkül nem lehet hangszert tanulni: mondjuk heti két hangszeres órára és napi fél óra gyakorlásra szükség van. Eleinte ez elég, és ez alatt már kiderül, hogy „jé, az egyik gyerek olyan ügyes, hogy egy év alatt két-három év anyagát is el tudja végezni, mert pillanatok alatt tanul, nagyon ügyesen fejlődik, van egyfajta érdeklődése, egymás után tanulja a darabokat, gyorsan halad” – itt az ember felfigyel, hogy neki picit többet lehetne adni.
Van olyan növendék pl., aki hozzánk jár iskolába, de részben már magántanuló, mert a Zeneakadémia „tehetségesek” osztályába jár. Neki napi 3-4 órát kell gyakorolnia; persze ő valószínűleg pályára megy.
Mi az, amit csoportban tanulnak a gyerekek, mi az, amit csak egyénileg lehet?
A hangszertanulás egyszemélyes dolog, azt csak egyénileg lehet. Más dolog, hogy ahol kamarazenekar van, ott azon kívül, hogy mindenki tanul külön mondjuk hegedülni, összeállnak, és együtt is muzsikálnak.
Csoportos a kórus, a szolfézstanulás, zeneelmélet, zeneirodalom, népdaltanulás, dalos játék.
Mikor érdemes magántanárhoz járni?
Ez kétesélyes dolog. Lehet, hogy mondjuk nyugdíjba ment egy kiváló zongoratanár, de még vállal egy-két magántanítványt – hozzá érdemes lehet járni. Viszont gyakori, hogy például a család ismerőse még gyerekkorában tanult zongorázni, még emlékszik valamire, és „majd ő megtanítja a gyereket az alapokra” – ez dilettáns dolog, és szakmailag nagyon gyenge. Az ilyen tanulás inkább káros. Tehát fontos, hogy képzett, színvonalas magántanárt válasszunk – például egy zeneiskolai tanári múlt már arra utal, hogy az illető valószínűleg ért a zenetanításhoz.
Hol érdemes zenét tanulni? Mi alapján válasszunk tanárt, helyet?
Általában minden kerületben ill. városban van zeneiskola, ahova szolfézsra, illetve hangszert tanulni járhatnak a gyerekek. Megint más a zenei tagozatos, emelt szintű művészeti iskola – itt a közismereti tárgyak mellett magasabb szinten tanulnak éneket, de ha hangszert akarnak tanulni, ahhoz nekik is külön zeneiskolába kell menni. Aztán van egy-két olyan iskola, amelyik vagy nagyon jó kapcsolatot tart fenn egy zeneiskolával, vagy maga is működtet a saját gyerekei számára zeneiskolát, vagy olyan, mint a mienk, hogy benne foglaltatik a zeneiskola, tehát minden gyerek hangszert is tanul. Ahogy mondtam, a vokális és instrumentális képzés együtt adja a zenei nevelés egészét.
A zenetanulás, mint ahogy minden tantárgy tanulása személyfüggő. Vannak varázslatos egyéniségek, akik olyan módon képesek zenei élményt, légkört és zenével való kapcsolatot létrehozni, hogy a gyerekek lelkesednek, és életre szóló élményt kapnak. Van olyan csoportom, akik „megvesznek” a boldogságtól, hogy ők szolfézst tanulnak, ugyanakkor 90 százalékban azt hallja az ember, hogy a szolfézs gyötrelem, borzasztó nehéz, stb.
Zenei elemeket tudok tanítani anélkül is, hogy zenei élményt okoznék. Énekelni is lehet úgy, hogy nincs benne zene. De abban a pillanatban, hogy két-három hang zenei élménnyé válik, onnantól kezdve „meg van fogva” a gyerek.
Az ember, az értékekre van beállítva. Ami igazán szép, az kötelez, érzem, hogy az előtt meg kell hajoljak, abban nekem részem kell, legyen. Ha valaki tényleg a nagybetűs Zenével találkozik, akár csak egy egyszerű dal eléneklésekor is, az őt egy életre meg tudja fogni. Mint ahogy fordítva is: el tudok énekelni száz, egyébként csodálatos zeneművet úgy, hogy hangok jönnek egymás után, és nem történik semmi, nem jelent semmit, és nem kerültem kapcsolatba a zenével.
Az öröm, a boldogság nem szabad kimaradjon a zenetanulásból, különben előbb-utóbb gyötrelemmé válik a zenével való foglalkozás – ezt kell tudnia egy jó tanárnak.
