Szülőként már első osztálytól ott lebeghet a kérdés, hogy mikor, hova menjen majd a gyerek továbbtanulni. Nem győzünk a játszótéren tájékozódni a tapasztalatokkal kapcsolatban… A döntést millió szempont befolyásolja – László Andrea gyermekpszichológust kérdeztük a témáról.
Nagy dilemma, hogy mikor tanuljon tovább a gyerek. Ha valaki “ügyes-okos”, akkor irány a nyolc osztályos gimnázium, már negyedik után…?
Ezzel egyáltalán nem értek egyet, bár sokan így gondolkoznak. Attól, hogy egy gyermeknek jók a készségei, képességei a tanulásban, még nem biztos, hogy gimnáziumba való. Ennél sokkal fontosabb, hogy mennyire érett a viselkedése, mennyire lehet tartósan lekötni a figyelmét, hogy érzi magát az osztályközösségben, vagy, hogy mik azok a dolgok, amikről le kellene mondania emiatt.
Mit figyeljünk a gyereken – a bizonyítványán kívül -, hogy eldönthessük, érdemes-e már gimnáziumba mennie?
Mit csinál a gyermek a szabadidejében? Például olvas, növényekkel foglalatoskodik, felnőttek társaságát keresi? Vagy inkább játszik, a szabadban szaladgál? Ha az első, akkor egyértelmű a válasz: menjen. Ha a második, akkor tanácsos várni.
Aztán kérdés, hogy hogy érzi magát a gyerek a közösségben? Szívesen megy-e iskolába, szereti-e az osztálytársait, vannak-e barátai? Ha a válasz mindegyikre nem, akkor mindenképp érdemes továbbállni.
Unatkozik-e az órákon? Ha igen, akkor jót tenne neki a nagyobb terhelés, több feladat, amit a gimnáziumban biztosítanak.
Sportol-e a gyermek? Ha versenyszerűen, nagyon komolyan sportol, akkor érdemes inkább maradni. Én azt látom, hogy sokszor nehezen összeegyeztethető a nyolc és hat osztályos gimnázium az edzésekkel.
És végül a két legfontosabb szempont. Az egyik, hogy szorongó típus-e a gyermek? Ha igen, akkor várjunk mindenképp! Előbb kérjünk segítséget ennek oldására, hiszen a gimnáziumban történő teljesítés még nagyobb nyomást helyezne rá, ami miatt általában romlik az ilyen nehézségekkel küzdő gyerekek állapota.
A legeslegfontosabb szempont pedig, hogy szeretne-e az a gyerek gimnáziumba menni…? Szülőként mérlegelhetjük a különböző szempontokat, írhatunk pro-kontra listákat, de mindenképp kérdezzük meg őt magát, és ne erőltessük a továbbtanulást, ha ő nem akarja! Ebben az életkorban az a legfontosabb a gyerekek fejlődéséhez, hogy nyugodt, biztonságos környezetben élhessenek és növekedhessenek.
Gyakran hallom, hogy “megírjuk a felvételit, legalább szokja a gyerek”. Ezzel kapcsolatban nekem aggályom, hogy ha rosszul sikerül, az egy kudarcélmény, ami persze ott lebeg majd a következő felvételin is. Ha pedig “véletlenül” jól sikerül, akkor esetleg egy hirtelen, átgondolatlan döntést hozhat maga után, hogy “akkor már menjünk a gimibe”. Az is lehet, hogy a sikeres felvételi ellenére úgy döntenek, még nem tanul tovább a gyerek, a későbbi felvételire viszont semmilyen garanciát nem jelent, hogy egyszer már sikerült… Mi erről a véleményed, mit tanácsolsz?
Ez egy nagyon nehéz kérdés. Vannak gyerekek, akik nagyon lazán veszik a téthelyzeteket, sőt, még esetleg motiváló is nekik, hogy kipróbálhatják magukat. Azok a gyerekek, akik viszont alapból rosszul viselik az ilyen szituációkat, nem igazán tudják kezelni a stresszt, nekik ez kimondottan nagy kudarcélmény lehet. Hiszen, míg nyolcadik osztályra azért éri őket annyi kihívás, hogy fejlődnek ezen a téren is, de negyedik vagy hatodik osztályban még kevés segítséget kapnak ehhez általában.
Volt olyan esetem, hogy negyedikben egy kisfiúnak rosszul sikerüt a felvételi, pedig előtte sulykolták, hogy milyen ügyes, okos, biztos neki lesz az egyik legjobb…Utána már nem tudtunk neki segíteni, elindult egy lejtőn lefelé, és nyolcadik után egy nagyon gyenge iskolában kötött ki, annyira aláásta az önbizalmát.
Az, ha esetleg “véletlenül” sikerül jól, és emiatt hirtelen döntéssel viszik a gyereket gimnáziumba, kevésbé nagy probléma. Ezt akár “vissza is lehet csinálni”, viszonylag egyszerűen. Nálunk volt olyan kislány, aki hatodik után elment, de hetedik félévkor már újra a mi padunkat koptatta…
Az, hogy ha valakinek negyedikben-hatodikban jól sikerül a felvételi, természetesen nem garantálja, hogy nyolcadikban is ugyanolyan jól fog sikerülni, de nagy eséllyel, ha egyszer “megugrotta”, akkor másodszorra is sikerülni fog.
A hatodik utáni továbbtanulással kapcsolatban hallottam olyan nézőpontot, hogy ebben az életkorban nagyon nem ideális megbontani az osztályközösséget. Ezt gyermekpszichológusként megerősíted, vagy ez egy tévhit?
Érdekes nézőpont; az eddigi tapasztalataim alapján pont az ellenkezőjét állítanám. A kisebb létszámú osztályok hetedikben nagyon jól összecsiszolódnak, az erőviszonyok átrendeződnek. Új szerepekben próbálhatják ki magukat a gyerekek. Szerintem ez épp, hogy hasznos inkább ebben az életkorban, hiszen pont megkezdődik az identitáskeresés, a “ki is vagyok én?” szakasza a serdülőknél.
A hatodik utáni felvételi nagyon népszerű, kicsit olyan, hogy “ha most nem megyek, akkor maradok a maradékkal”… Kinek javaslod a hatodik utáni felvételizést, kinek nem?
Már vártam ezt a kérdést… “Kiráz a hideg” a “maradék” szótól, bár hallottam már jobbat is: “selejt”…
Úgyhogy ezzel a felfogással egyáltalán nem értek egyet. Miért ne lehetne úgy dönteni, hogy “én még két évig gyerek szeretnék maradni”? Miért jár ez egy címkével: “nem vagy elég jó”? Ráadásul ezt általában felnőttek szájából hallani sajnos, ami rettenetesen elszomorító.
Az általános iskolában maradó gyerekek között is vannak nagyon jó képességűek, sőt, mondhatjuk, hogy mindegyikük nagyon értékes, csak mind-mind másban jók. Van, akinél nehezebb megtalálni, hogy miben, de meg lehet!
Egyébként hatodikban is ugyanazokat a szempontokat érdemes figyelembe venni a döntésnél, mint negyedikben. Van, aki nagyon sokat érik negyedik és hatodik között, de még akkor sem való gimnáziumba.
Érdemes a tanárokkal is konzultálni, hogy mit látnak az iskolában. Gyakori hiba a hatodikos felvételinél, hogy a szülők úgy gondolkoznak: “a testvéred elment, akkor neked is meg kell próbálnod”. Semmi sem garantálja, hogy két gyermek ugyanolyan azért, mert testvérek! Jelentős különbségek lehetnek közöttük, és nem lesz attól kevesebb, tanulásra alkalmatlanabb a kicsi, hogy nem követi az idősebbet a gimibe…
Hetediktől nagyon sok iskolában annyira lecsökken a létszám, hogy osztály-összevonások történnek. Ezekkel kapcsolatban mi a tapasztalat, mennyire válnak be vagy nehezítik meg a gyerekek életét?
Nehéz összeszokniuk, de általában nyolcadik osztályra szépen összecsiszolódnak, belesimulnak a közösségbe a gyerekek. Egyébként mindenképp a hetedik évfolyam a legnehezebb, ha van összevonás, ha nincs, ha új közösségbe megy a gyerek, ha marad. A serdülés, a hormonok, a fokozódó nyomás az iskolában, az esetleges egyéb környezeti tényezők mind-mind hatással vannak a gyerekekre ebben a korban. Azt szoktam mondani, hogy “ha ezt most túléljük, higgyétek el, jövőre könnyebb lesz!”
Az előző tanévben pont egy hetedikes osztályban voltam osztályfőnök-helyettes. Ezért is mondhatom, hogy ezek a gyerekek nem “maradékok”, nem “selejt”, de nem mindig könnyű velük. Néha még én is elveszítem a türelmemet, pedig az elég ritka… Persze olyankor is elmondom, hogy azért szeretem őket, ők pedig, hogy “tudjuk, Andrea néni”:) Akármennyit kell is küzdeni velük, ha olyan kézben vannak, ahol tudják, hogy biztonságban, keretek között érezhetik magukat, akkor nincs gond.
Alapvetően nem szoktam javasolni az összevonást, ha kikérik a véleményemet, mert enélkül is elég nehéz a hetedik, de hát mindig abból főzünk, amink van…
Nyolcadikban már “nincs tovább”, tehát mindenki felvételizik. Itt a legnagyobb a választék, de itt a legnagyobb a tét is, ráadásul sokan egy sikertelen felvételi emlékével indulnak neki a megmérettetésnek… Mit tanácsolsz azoknak, akik nyolcadikban felvételiznek?
Általában a nyolcadik évfolyamról járnak hozzám a legnagyobb létszámban gyerekek, főleg az első félévben. Szorongás, teljesítménykényszer a fő tünetek. Ezt erőteljesen összefüggésbe hozom a felvételi okozta stresszel…
Fontos, hogy kialakuljon egy úgynevezett “ismerősségi hatás”, amit különböző relaxációs technikák segítsével támogatunk, ha a gyermek korábban még nem felvételizett. Az ismerősségi hatás lényege, hogy ha egy adott szituációt megtapasztalunk – akár a valóságban, akár a fantáziánk segítségével -, akkor az agyunk úgy van vele, hogy “ha egyszer már voltam ebben a szituációban és túléltem, akkor másodszor is menni fog…”
A szorongásoldásra a pszichológiában léteznek hosszabban megtanítható technikák, például az autogén tréning vagy a progresszív relaxáció. Ezek az alap stresszszintet csökkentik, emellett az autogén tréning az önszabályozást is segíti.
Vannak ezen kívül könnyen, gyorsan megtanulható “instant trükkök”: olyan technikák, amiket az adott szituációban, a helyszínen alkalmazhatnak a gyerekek. Ezek főleg légzőgyakorlatokon alapulnak, de vannak kognitív viselkedésterépián alapuló elemek is köztük. Akik segítséget kérnek, azoknak megtanítom a felvételi felkészítő tréningen – minden évben tartok ilyet az iskolában.
Nagyon fontos, hogy a szülő higgadt maradjon a felvételizéssel kapcsolatban: érezze a gyerek, hogy ez fontos, de azt is, hogy azért nem az élete múlik rajta…
Sokat segít a rendszeres sportolás, a szabadidős tevékenységek és az, ha helyesen osztja be az idejét, napirendet készít a gyerek.
És, ha mer valakivel beszélni azokról a dolgokról, amik nyomasztják a felvételit illetően, már egy lépéssel előbbre vagyunk…
