Tizenegy éves kisfiam két és fél éve jár judozni, nagyon sokat kap az edzésektől, és örülök, hogy nem erőltetik a versenyzést, mert ahhoz egyelőre nem lenne kedve.
Kisfiam ovis korától pár évig úszott – ennek inkább a vízbiztonság megszerzése, a víz megszeretése volt a hozama, nem egy úszóbajnok típus. Alsós korában kipróbálta a karatét, volt egy-két övvizsgán, de nem igazán élvezte az edzéseket, a hétvégi programokra, versenyekre pedig egyértelműen nem akaródzott neki áldozni a szabadidejéből. Mivel erre vonatkozó nyomást éreztünk szülőként is, más lehetőség után néztünk.
Így találtunk rá az iskolánkban elérhető judo edzésekre.
Kezdetektől szimpatikus volt az órák hangulata, a gyerek szívesen ment, nem is emlékszem olyanra – most már több, mint két és fél év alatt -, hogy „jajj, most nincs kedvem menni”. Az edzés után pedig a „Na, milyen volt?” kérdésre kétféle válasz jellemző: „Jó”, illetve „Nagyon jó, ez és ez történt…”
Én ennél többet nem is igen várok egy sport-különórától.
De ad ennél többet is. Egyrészt nincs semmiféle nyomás a szülőkön-gyerekeken, hogy menjenek szombaton versenyre, szünetekben edzőtáborba, stb. Van ilyen lehetőség, de sosem erőltetik. Szerveznek viszont közös kirándulásokat, evezőtúrát, gyerekeknek való szabadidős programokat. Ez szintén nem kötelező, de ehhez még az én kisfiam is kedvet kapott, ami nagy szó, mert a tanórák utáni félig kötelező elfoglaltságok miatt eléggé morogni szokott.
Az edzés előtt viszont többször volt már, hogy tévedésből jóval korábban érkezett, és fel sem tűnt neki, mert már ott voltak a többiek is, együtt játszottak, észrevétlenül eltelt az idő.
Egy osztálytársát-barátját már egy éve magával csábította, ő is jár azóta is. Nemrég sikerült még egy barátját rávennie, hogy próbáljon ki egy órát – a kisfiú azóta azon sajnálkozik, hogy a suliban csak hetente kétszer van edzés, nem minden nap…
