Geszti Péter több, mint 120 nevetést strigulázott a hátsó sorokból a Szia, Életem! egyik első mozivetítésén. Mi ezt nem számoltuk, de imádtuk a filmet, és ámuldoztunk Momón, a főszereplő kisfiún. Mivel a családját régről ismerjük, számunkra ők szintén főszereplői egy történetnek: “milyen, ha az ember gyereke bekerül egy ilyen nagy produkcióba…?”
Úgy döntöttük, a következő közös kirándulást a film erdei helyszínére szervezzük, és közben kifaggatjuk őket.
Momónak három tesója van, két nagyobb és egy kisebb. Hogyhogy pont Momónál merült fel, hogy megpróbáljátok a filmszereplést?
Várady Gyöngyi, Momó anyukája:
Luca – aki most 17 éves – már 7 éves kora óta jár a Katona József Színházba “drámázni”, úgyhogy nem mondom, hogy a színészkedés messze áll tőlünk. Voltunk egy reklámfilm castingján is Lucával, de az annyi volt, hogy mondott egy mondatot, aztán eljöttünk, nem volt folytatás… Az én családomban senkinek nem volt köze a színészethez. Dani színészkedett a középiskolában…
Pásztor Dániel, Momó apukája:
Nem volt az nagyszabású színészkedés: általános iskolában egy színjátszó kör tagja voltam, aztán középiskolában az osztályon belül hoztunk össze előadásokat.
Gyöngyi:
Luca mindig szerette a szituációs játékokat, szeret benne lenni a társaság sűrűjében, de sosem volt olyan exhibicionista, mint Momó… Sebi pedig – aki 15 éves – extra introvertált alkat… Ő még a nagymamája előtt sem volt hajlandó produkálni magát, úgyhogy fel sem merült, hogy színészettel foglalkozzon.
És akkor jött Momó, aki már két-háromévesen olyan húsz perces léggitár-szólót “nyomott” a rokonoknak, hogy dőltünk a nevetéstől… Ez volt az első ilyen “megmozdulása”.
Aztán az iskolában egy Adventi vásáron fellépett egy zenekar, akik saját ütőshangszereken játszanak. A műsor része volt, hogy a közönségből bárki jelentkezhetett vezényelni őket – az akkor 5 éves Momó egyből vállalkozott rá, perceken keresztül tartott az előadása, nagy sikere volt. Kb. a negyedik percnél közölte, hogy “ennyi volt”, meghajolt, és leült.
Az eseményt sokan fel is vették, úgyhogy meg tudjuk mutatni:
Dani:
Nem sokkal később Olaszországban, egy telepített lakókocsis kempingben nyaraltunk, ahol minden tele volt a fenyőkről lehulló hosszú tűvelevelekkel. Ezeket Momóka felszedte, az orra alá biggyesztette, és azt mondta, ő “Bajszos Cica”. Tíz napig, amíg ott voltunk, ment a “tévében”, azaz a két lakókocsisor között a Bajszos Cica “sorozat”:).Velünk szemben lakott egy magyar család, akiktől többször elnézést kértünk, hogy ezt nézniük kell, de megnyugtattak, hogy nagyon szórakoztató… Volt Bajszos Cica második évad, harmadik epizód, Bajszos cica a tigrisek ellen, és mindenkit legyőzött… Mi rettentően untuk már a végére:), de nagyon jól csinálta, azt meg kell hagyni.
A Szia, Életem!-be hogy kerültetek?
Gyöngyi:
Egy jógastúdióban oktattam, jött hozzánk egy fotós, hogy szabadtéren készítsen rólunk képeket. Muszáj volt magammal vinnem a kicsiket: Momót és Gegit. A fotósnak nagyon tetszettek a gyerekek, csinált róluk egy csomó felvételt. Hozzá kell tenni, hogy Momó simán beállt a kamera elé pózolni, mórikálta magát.
Pár hónap múlva aztán szólt a fotós, hogy 6-8 éves gyerekszereplőt keresnek egy filmhez, lenne-e kedvünk a castinghoz. Gondoltuk, persze, elmegyünk, mi bajunk lehet belőle… Kellett küldeni képeket, és videót, amiben Momó magáról beszél. (Az anyag végén található videó-összeállításban ez is látható!)
Dani:
Én azt mondtam, hogy ezt ki kell próbálni, “tök buli”, ha más nem, látunk egy castingot belülről, a közelébe kerülünk a filmgyártásnak… Gyöngyi addigra már azon izgult, hogy, ha elmegyünk, akkor Momó kapja meg a szerepet, mert biztos alkalmas rá. Még nem tudtuk, mi a szerep… Én pedig úgy gondoltam, hogy ezt nem lehet előre eldönteni, biztos rengeteg tehetséges és cuki gyerek lesz ott… Fogalmunk sem volt róla, hogy Momó tehetséges ehhez; mi azt tudtuk, hogy jól szórakozunk…
Gyöngyi:
Annyi gyerekre mondják, hogy “úristen, de cuki, de helyes”, és sokan szeretik magukat mórikálni a közönség előtt is… Úgyhogy egyáltalán nem éreztem, hogy annyira kirína a tömegből. Persze, elfogult szülőként örültem, amikor el voltak tőle ájulva…
Nagyon sokan voltak aztán a castingon – azt hiszem, vagy kétszázan. Voltak olyan gyerekek is, akiken látszott, hogy ők nem igazán akarják az egészet, inkább a szüleik erőltetik. De Momó nagyon élvezte.
Aztán valamikor 2020 elején mondták ki, hogy Momóé a szerep, de akkor javában dúlt a Covid…
Azért a háttérmunkák elkezdődtek, megkaptuk a forgatókönyvet, amiből Momónak tanulnia kellett. Balázs Ági színész, drámapedagógus, gyerekkönyv író segített ebben, hozzá kellett járnunk heti kétszer négy órát.
Aztán az utolsó alkalomra odajött Márfi Márk is, aki aztán végigkísérte Momót a forgatás alatt. Ő volt a “gyerekfelügyelő”, de egyébként színész, volt is szerepe a filmben.
Aztán kiválasztották Thuróczy Szabolcsot a másik főszerepre – Momó és ő egyből egymásra tudtak hangolódni.
Nektek, szülőknek milyen elfoglaltságot jelentett ez az egész?
Gyöngyi:
A forgatás összesen harmincnégy nap volt, amiből Momónak harmincegyen kellett jelen lennie. És ezek teljes munkanapok! Nagyon féltem, hogy elfárad rögtön az elején, elmegy tőle a kedve, és nem fogjuk tudni behozni ezt a kedvetlenséget… Ehhez képest úgy “végignyomta” azt az első két hetet, hogy csak pislogtam… Úgy tűnt, hogy néhány felnőttet is simán lepipált a teherbírásával… Nem csak minket lepett meg, hanem mindenkit teljesen letaglózott, hogy milyen tempóval bírja. Márknak ebben nagy szerepe volt: amikor Momó elfáradt, akkor ő hozta vissza mindenféle játékkal a motivációt. Úgy foglalkozott vele, ahogy Momónak szüksége volt rá, a teljes figyelmével és a jelenlétével.
Azóta tartjátok a kapcsolatot? Mert Momó valóban úgy beszél róla, mint jó barátjáról – például a múltkor egy barlangban kérte, hogy fotózzam le, hogy küldhesse Márknak, a barátjának:)
Igen-igen, szoktunk találkozni, bár elég elfoglalt, és nehéz időpontot egyeztetni.
Nektek, szülőknek ott kellett lenni a forgatási napokon?
Gyöngyi:
Nem kellett, de mi úgy voltunk vele, hogy jobb, ha ott vagyunk, mert ha bármi történik Momóval, akkor mégiscsak legyen ott egy szülő, akihez hozzábújhat… De aztán annyira összeszokott a stábbal, hogy napközben nem nagyon hiányoztunk neki.
Dani:
Mint főszereplőnek, mindig járt neki külön szoba, így én, ha ott voltam, volt hol dolgoznom, Gyöngyi pedig tudott hol tanulni.
Momónak az iskolával nem volt mit összeegyeztetni, mert nyáron volt a forgatás…
Igen, a Covid miatt addig csúszott, hogy végül június közepétől volt.
Meglehetősen intenzív időszak lehetett a forgatás, főleg az ő életében. Hogy rázódtatok vissza a mindennapokba?
Nem nagyon kellett visszarázódni semmibe. Úgy volt vége a forgatásnak, hogy volt egy sajtónap, amikor fényképezték, akkor készítették a plakáthoz a képeket. És igazából ez nagyon jó lezárás volt.
A forgatástól a bemutatóig viszont eltelt két év, most pedig újra kezdődött a felhajtás…
Közben azért még kellett menni például utószinkronra, illetve Momónak volt két kisebb forgatása, amire a Szia, Életem! stábjából hívták. Például ő a gyerek Kittenberger Kálmán megszemélyesítője a filmben, amiben Márk játszik; egyébként Bodrogi Gyula játssza az idős Kittenbergert.
Momó könnyedén, természetesen szerepel az egész filmben, sehol nem érződik, hogy betanult szöveget mond. Mondhatjuk, hogy ez annyira neki való, hogy jöhet a folytatás… Vannak ilyen irányú tervek, esetleg konkrétumok?
Gyöngyi:
Egy stábvetítésen Pálmai Anna – aki a taxisofőrt játssza a filmben – megkérdezte tőlünk, hogy elengedjük-e Momót a Katona József Színházba, a Kaukázusi Krétakör című darabban játszani. Ennek Anna a főszereplője, és az a kisfiú, akivel a Covid előtt együtt játszott, közben felnőtt…
Próbáltam ragaszkodni hozzá, hogy hétvégén legyen a színdarab, hogy Momó kialudhassa magát, de ezt sajnos nem lehetett összehozni. De a fő feltételem az volt, hogy ő maga akarja ezt az egészet… És Momó először nemet mondott… Pontosabban, ott helyben, Annának azt mondta, hogy “nem tudom, végiggondolom. Nem tudom, miben más egy színház, mint a forgatás, de biztos, hogy más, és nem tudom eldönteni, hogy menne-e nekem, vagy sem…”
Aztán itthon már határozottan azt mondta, hogy “nem”. Mert végiggondolta, hogy amikor elront valamit a filmben, akkor azt újra tudják venni, viszont a színházban, a darabban ezt nem lehet megtenni…
Nagyon igaza van…
Gyöngyi:
Elképesztő bölcs tud lenni. Azt mondtuk neki, hogy menjünk be a castingra, és mondja el ezt a félelmét Annának és a rendezőnek. Ők pedig azt mondták, hogy ez egy nagyon valid félelem, tökéletesen megértik, és a felnőtt színészek is pontosan így gondolják… Erre az a megoldás, hogy ilyenkor az egész társulat hozzáidomul a bakihoz, átsiklanak felette, egymást támogatják. Ha valaki hibázik, az igazából nem látszik a darabban. Ezt így megértette és elfogadta.
Milyen kritikákat kaptatok a filmmel kapcsolatban?
Dani:
Alig húsz-huszonkettőt olvastunk..:) Ezek közül egyetlen olyan volt, ami “lehúzta” Momót, de az a kritikus hozzátette, hogy neki nincs gyereke, lehet, hogy ezért idegesíti a szereplő… Egyébként mindenhol-mindenhol, bármit írtak a filmről, azt írták, hogy Momó a természetességével, a cukiságával egészen különleges. És vagy azt, hogy “ő viszi el a hátán a filmet”, vagy a kémia közte, meg Thuróczy Szabi között.
Mennyire viseli-viselitek jól azt a felhajtást, ami most körülöttetek zajlik? Tetszik ez a világ, tehát ilyen szempontból is jöhet a folytatás?
Dani:
Minket, szülőket nem annyira ér ez a felhajtás – ha közönségtalákozóra, vagy szereplésre, interjúra megyünk, Momó a középpont. Ő nem szereti a felhajtást, egyáltalán nem azért csinálja, hogy híres legyen; ő azért csinálja, mert szereti csinálni, és ez nagyon “kijön”. A felnőtt színészek között is rengeteg olyan van, aki szemmel láthatóan egyáltalán nem szeret nyilatkozni, és nem igényli ezt a részt… Úgyhogy azt szoktam neki mondani, hogy “attól még lehet valaki híres színész, hogy nem szereti a felhajtást…”
Nézzétek meg a kirándulásról készült videónkat, amiben Momó válaszolt pár kérdésünkre:
