A sok „nem tudom”-ból „tudom” lesz, megnyugszanak a gyerekek is és a szülők is, vége az erőt felforgácsoló konfliktushelyzeteknek, és beindul a célirányos tanulás – ezeket érzi munkája legfőbb eredményének Móré Zsuzsa, aki több, mint huszonöt éve foglalkozik pályaválasztási tanácsadással. Interjú.

Bizonyos pontokon kénytelenek vagyunk dönteni a gyerek pályaválasztásával kapcsolatban – elsősorban a továbbtanulási pontoknál. Kell-e korábban is foglalkozni a későbbi pályaválasztással, és ha igen, akkor hogyan, mikor?

Ha belegondolunk, folyamatosan a felnőtt életre készítjük a gyerekeket. Nagyjából születésükkor már foglalkozunk a pályaválasztással is. Elég gyakori, hogy megszületik egy gyerek a családban, és a szülők-nagyszülők már eldöntik, hogy „majd viszi tovább apa vállalkozását”, vagy „anyára hasonlít”, és ezzel együtt az egész élettörténetét előre leírják. Szóval alapvetően ott van bennünk az az ösztön, hogy a felnőtt életet tervezzük.

Épp emiatt a pályaválasztás szerves része az életünknek, csak bizonyos időpontokban nagyon éles kérdéssé válik.

Valahol folyamatosan a karrierünket tervezzük: nézzük meg, hogyan játszanak a kisgyerekek boltosost, rendőröst, tanárost, orvosost! Ezek nagyon gyakori játékok, amivel a gyerekek már egy karrierre készülnek, spontán, a maguk szintjén. És fontos, hogy ezekre szülőként, pedagógusként odafigyeljünk.

És levonjuk a következtetéseket…?

Igen. Miért játszanak ilyen sokszor orvosost? Vagy éppen a másik testvér miért nem akar ilyet játszani, hanem inkább rendőröst?

Lehet, hogy ebből van köztük egy konfliktus, amit, ha azzal a szemmel kezdünk el földeríteni, hogy vajon mi a baja az egyik gyereknek a rendőrös játékkal, a másiknak meg az orvosossal, akkor kiderülhet, hogy az egyikük mondjuk nem szereti a vért, esetleg fél a betegségektől, a másik pedig békevilágban akar élni, ahol nincs erőszak – nagyon sok minden kiderülhet, ha kérdezünk.

De azért – gondolom – ezek nem ilyen egyenes dolgok, hogy „ő orvosost játszik, orvos akar majd lenni”…?

Nem, nem, csak egyáltalán, az indíttatás ott van benne. Azt is megfigyelhetjük, hogy egy ideig orvosost játszik, aztán egyszer csak elkezd rajzolni, esetleg házakat tervez. Ettől még öt-hat-nyolc éves korban ne mondjuk azt a gyerekre, hogy ő mérnök akar lenni, de lássuk meg, ha valami iránt érdeklődik!

Azt tapasztalom, hogy olyan 10 éves korukig nagyon nyitottak a gyerekek arra a témára, hogy ők milyen felnőttek lesznek. Ezután elkezdődik a kiskamaszkor – ott azért már kevésbé beszédesek. Aztán pont hetedik osztályos korukra húzódnak vissza legjobban, amikor pedig többnyire eljön az idő, hogy dönteni kellene.

Milyen problémákkal szoktak hozzád fordulni a szülők, és milyen korú gyerekekkel?

Van, aki korán foglalkozik ezzel a témával, mondjuk már alsó tagozatban, vagy ötödik, hatodik osztályban. Náluk leginkább az irányultságokat tudjuk végig beszélni: hogy mi érdekli a gyereket. Szempontokat tudok adni a szülőnek, miként tudja követni a gyereke változásait. Például, ha egy gyerek szereti az állatokat, és felmerül, hogy állatorvos szeretne lenni, akkor menjenek el egy kutyaiskolába, járjanak vidékre olyan helyeken, ahol vannak háziállatok, szóval hozzanak létre olyan szituációkat, amiben a gyerek találkozik az álmával.

Itt nem életbevágóan komoly szervezett programokra kell gondolni, inkább a spontaneitást kell ebben megtalálni a szülőknek is. Ha egy gyerek építész szeretne lenni, akkor egyrészt rengeteg építkezésre lehet bekukucskálni, másrészt lehet, hogy az ismeretségi körükben van, aki ezzel foglalkozik, és őt meg tudják hívni vendégségbe. Ilyenkor egy-egy beszélgetésből a gyerek már következtet saját magára vonatkozóan.

A különórákkal hogyan függ össze mindez? Járjon olyasmire, ami passzol a későbbi tervekhez?

Lehet például, hogy a gyerek műszaki érdeklődésűnek tűnik, de nincsenek olyan helyzetek a család életében, ahol azt igazán kipróbálhatná. Nagyvárosban laknak, nincs egy műhely, ahol segíthetne és foglalkoznának vele… Nekik például érdemes olyan foglalkozásokat keresni, ahol a gyerekek legalább kézműveskednek.

A nagyobb gyerekek szülei mivel fordulnak hozzád?

Azzal, hogy teljesen el vannak akadva – ez a leggyakoribb.

Hogy merre tovább? Hova menjünk gimnáziumba?

Igen-igen ez is gyakran kérdés: hogy egyáltalán hova tudunk menni? Gimnáziumba menjünk, vagy technikumba? Mi az előnye az egyiknek, másiknak? Szempontok vannak, egyértelmű válasz nincs a konkrét helyzet ismerete nélkül. Egyik szempont például a tanulási képesség – persze tanulni mindenhol szükséges, ez nem kérdés. Mégis az, hogy képes-e a gyermek kitartóan információt értelmezni, majd alkalmazni tudásként, mutatja, hogy hol lehet jobb helyen.

Az érettségizők, a gimisek ugyanúgy el vannak akadva, mint a nyolcadikosok. Van, aki jól tanul, sok minden érdekli, de nem tud választani. Vagy idáig nem tanult jól, de most rájött, hogy mit szeretne, ahhoz viszont kevésnek tűnik a várható pontszáma – mi a legjobb, amit ebből a helyzetből ki lehet hozni? Ez például elég gyakori kérdés.

Mit tudsz tanácsolni? Hogy oldod meg ezeket a problémákat, vagyis hogyan segítesz, hogy ők meg tudják oldani…?

Kiindulásnak teszteket használok: a kicsiknél általában a tehetségtesztet. Ez tizenegy intelligencia területet mér, azok közül emel ki ötöt; olyan tehetségeket, melyekre érdemes építeni a tanulmányokat és a karriert.

Nem kell mindenből feltétlenül ötösre hajtani a gyereknek, de van, amit muszáj tanulnia, mert különben nem veszik föl. És van, amire extrém energiát érdemes fordítani: például tanulmányi versenyekre készülni, külön órákra járni. Illetve előkerülnek azok a témák, amiket érdemes beépíteni a család életébe: ha mondjuk érdekli a történelem, akkor ejtsenek útba egy-egy várat, kiállítást kirándulás közben. Ha a fizika pont nem érdekli, akkor is meg kell tanulni valamilyen szinten, de beérhetjük azzal, hogy tudja a kötelező anyagot.

A tehetségtesztből kiderül, hogy milyen erősségei vannak a gyereknek, amiket kamatoztathat a tanórákon. A teszt mutathatja valakinél, hogy jó matematikai, logikai képessége van, mégis négyes, vagy akár hármas az iskolában – ez tipikusan olyan eset, amikor érdemes külön tanárt keresni, aki ellenőrzi a gyerek tanulási módszerét. Többször tapasztaltam például, hogy a gyerek az iskolai magyarázatot nem értette meg, de miután a magántanárral – más magyarázattal – átvették ugyanazt az anyagot, átlendült, és már az iskolában is sikerült jó jegyeket szereznie, sőt, megtalálta a helyét az órai magyarázatnak is.

A tesztek tehát a képességeket mérik, aztán átbeszéljük, hogy ezekkel a képességekkel mit lehet kezdeni az életben, milyen szakmákhoz lesznek jók. A jó matematikai képesség, logikai képesség, rendszerezőképesség nem azt jelenti, hogy valakinek matematikussá kell válni – ha például emellett szeret beszélni, kommunikálni, lehet, hogy kiváló gazdasági szakember lesz belőle.

Gondolom, olyan is van, hogy valaki már elindult egy úton, de jobb lenne, ha váltana. Ez a gyerekeknél hogyan jelentkezik és ilyenkor mi a megoldás?

Ez egyetemistáknál jellemző: elkezdi az egyetemet szeptemberben, és decemberben már mondja, hogy ez nem neki való.

Itt nagy kétségbeesések szoktak lenni, főleg a szülők részéről. A gyerek teljesen határozott abban a tekintetben, hogy mit nem szeretne. Hogy mit igen, az már neki is nehezebb. Számukra a leggyorsabb megoldás, hogy akkor elmennének dolgozni. A szülők viszont szeretnék, hogy tanuljon.

Ilyen esetekben megint csak tesztet használok, csak egy másikat, a karriertesztet, amiben 50-55 konkrét szakmaajánlást kap a rendszerben lévő 650 közül. A legfontosabb azonban az, hogy keresi a helyét, és hogy időben rájött, ez nem az ő útja. Ilyenkor nyílik ki a világ igazán, hiszen egy beakadt helyzetet csak kíváncsisággal lehet újra lendületbe hozni.

Miközben a teszt eredményét átbeszéljük, a fiatalok, gyerekek önismerete mélyül, az önmagukról való tudásuk stabil alapra kerül. Azt látom, hogy ebből a helyzetből tudnak felelős módon dönteni.

A tesztek kiértékelésénél, a szakmaajánlásoknál elmagyarázod, hogy mi mit jelent a gyakorlatban?

Igen, ezeket együtt szoktuk átnézni. Közben ebből az ajánlott 50-55 szakmából kiszűri, hogy mi az, ami nem tetszik neki, és a cél, hogy a végén három-öt lehetséges szakma maradjon. Ezek között azért már szokott látszani az összefüggés, tehát olyan nem szokott előfordulni, hogy mérnök, webdizájner, kiadószerkesztő és orvos.

A szakmák alapján a teszt átvisz a felvi.hu oldalára, ahol bent van minden adat arra vonatkozóan, hogy Magyarországon hol lehet tanulni az adott szakmát, milyen egyetemeken érhető el olyan képzés, ami elvezet ahhoz a szakmához. Ugyanígy a középfokú képzéseknél is elérhető adat, hogy mely technikumokban, középiskolákban érhető el egy-egy képzés, akár felnőttként is, érettségivel.

Az, hogy valóban jó tanácsot kapott-e valaki a pályaválasztására, csak évek múlva derül ki igazán… Mégis, mik azok a visszajelzések, amikre tudsz alapozni, hogy hasznos volt a segítséged? Van esetleg konkrét történeted erre vonatkozóan?

Vannak sikersztorik, igen😊 Van például egy olyan fiú, aki diszlexiával, diszgráfiával felvételt nyert a jogi egyetemre. Ráadásul úgy, hogy tizenkettedikben kezdett el töri fakultációra járni. Addig kémia-biológiára járt, és tizenegyedik első félévében jött rá, hogy teljesen más irányba menne, jogász szeretne lenni. Amikor hozzám fordult a család, felhívtam a figyelmüket a felolvasóprogramokra, hangoskönyvekre, valamint, hogy az egyetemeken kap segítséget az, akinek tanulási nehézsége van. Így ezeknek utána tudtak járni, és a tanulás technikai háttere megoldódott, ő pedig elkezdett rengeteget tanulni. Azután – szerintem emberfeletti teljesítménnyel – sikerült is neki bejutni a jogi karra.

Egyértelmű pozitív hatása a teszteknek és az utána történő beszélgetéseknek, hogy megnyugszanak a gyerekek is és a szülők is. Eloszlik a sok kétség, megszűnik az állandó őrlődés, hogy mit kéne csinálni. A rengeteg konfliktushelyzet: „miért nem tanulsz?”, „de minek?” – ezek feloldódnak, és nem forgácsolják szét tovább az erőt.

Az eredményt sokszor abban látom, hogy a harmadik alkalommal már leülnek és mosolyognak 😊 Az a feszültség, ami ott van az elején, kimegy belőlük. Kompetenssé válnak a saját életükben a gyerekek, mert döntéseket hoznak, amikor azt mondják, hogy „ezt nem akarom”, „ezt szeretném”, „ez tetszik”, „ez nem tetszik”.

Lehet, hogy eleinte azt mondja, hogy „nem tudom”, „nem tudom”, de addig megyünk, amíg el nem jut oda, hogy tudja. A „nem tudom”-ok mögött mindig nagyfokú bizonytalanság van, és amikor ez átfordul egy „tudom”-ba, ott megjön a magabiztosság, és célirányossá válnak.

Sikerélmény nekem az a kislány is, aki pár éve még óvónő szeretett volna lenni, de a nyolcadikos korában rájött, hogy mégsem. A szülők kétségbe estek… A kislány kitöltött egy karriertesztet, és az 55 felajánlott szakmából kiválasztott egy szakmacsoportot – mindben emberekkel kell foglalkozni, csak éppen nem gyerekekkel, hanem felnőttekkel. Gyönyörűen meg is indokolta, hogy azokat a képességeit, amiket óvónőként akart használni, azokat felnőttek esetében is tudja majd alkalmazni, viszont velük egyenrangúan lehet majd kommunikálni. És egyébként járni fog majd a gimiben dráma szakkörbe, önismereti tanfolyamokra, mert ezek mind hasznosak lesznek neki később – csak ültem és néztem, ahogy összerakta magának, mire van szüksége.  Szóval ez is nagy siker volt, mert a nulláról indultunk, és ő saját maga eljutott oda néhány kérdés alapján, hogy mit szeretne. Azóta is, mikor beszélek az anyukájával, azt meséli, hogy még mindig lelkesen készül – ez a legjobb, ami történhet egy pályaválasztási tanácsadást követően.

Kapcsolódó bejegyzések