Kivédeni nem igazán lehet a depressziót, de nem mindegy, mikor derül ki, és hogyan reagál a környezet. Interjú László Andrea gyermekszpichológussal.
Hány évesen alakulhat ki a serdülőkori depresszió, és mik a jellemző okok?
Egyre korábban. Mostanában már a negyedikeseknél is látok néha erre utaló jeleket. Náluk még nem mondanám, hogy a klinikai tüneteket mutató depresszióról van szó, de van egy ilyen irány…
A depressziónak három fokozata van: az enyhe, a középsúlyos és a súlyos depresszió. Szerencsére a súlyos fokozat – legalábbis a mi intézményünkben, az én környezetemben – nem gyakori. Az enyhe és a középsúlyos viszont elő szokott fordulni. A középsúlyosat már gyógyszerrel is kezelni kell.
A fő okok között szerepel a szülők válása, vagy magából a serdülés folyamatából adódó problémák: “én nem vagyok szép”, “nem vagyok olyan, mint a többiek”, “nem találom, amit szeretek csinálni”. Ilyen alapproblémák szoktak felmerülni.
Gondolom, a hormonok is belejátszanak…
Persze. És attól függően, hogy van-e egy megtartó közösség a gyerek körül, vagy nincs, kialakulhat a depresszió. Ha nincsenek barátai, nincs olyan családi háttere, akik segítenék, akkor nem tudja kezelni a felmerülő problémáit.
Milyen jelekre figyeljen a szülő?
Például, hogy a gyerek kerüli a szülők társaságát, többször van egyedül a szobájában – inkább kilép a családi helyzetekből, hogy ne kelljen “jó képet vágnia”, ami pedig könnyebb, ha ott sincs…
Aztán, ha már nem szívesen megy az edzésre, vagy a zeneiskolába, ahova egyébként szeretett járni.
Ha észrevesszük, hogy kevesebbet alszik, vagy épp túl sokat alszik, az is figyelmeztető lehet. Kevesebbet, vagy túl sokat eszik – mindkettő jelezheti, hogy gond van.
Ha megtudjuk innen-onnan, hogy beszélgettek a halálról, vagy felmerült ennek a gondolata – ez is elég tipikus dolog. Ez még nem azt jelenti, hogy valaki öngyilkos akar lenni, csak, hogy foglalkoztatja a halál, mint téma. Ez annál ijesztőbb tud lenni, minél kisebb a gyerek.
Ha általános rosszkedvet, szomorúságot látunk rajta, és azt, hogy nem igazán élvez semmit, amit csinál.
A romló tanulmányi teljesítmény hátterében is állhat depresszió. Vagy ellenkezőleg: épp a tanulásba menekül valaki, csak tanul-tanul-tanul, de nem érzi jól magát…
Mennyire meghatározó a betegség családban való jelenléte, tehát a hajlam?
Mint minden mentális betegségre, erre is lehet genetikai hajlam, részben lehet örökletes. Viszont alapvetően általában valami negatív életeseményhez kötődik, amit valaki nem tud feldolgozni. Egy szerettünk elvesztése után természetes a hónapokig tartó negatív időszak, de ha egy gyereknél három hónap után sem kezd javulni a helyzet, az aggasztó lehet.
A szerelmi bánat mennyire jellemző kiváltó ok a serdülőknél?
Ebben az életkorban – akár már 10 éves kortól – nagyon komolyan veszik ezt az egészet, úgy érzik, hogy ők nagyon szerelmesek. A kisebbek inkább plátóian, de a nagyobbaknál már valódi párkapcsolati jellegű problémák jelennek meg, és ezek is vezethetnek depressziós tünetekhez.
Van rá mód, hogy megelőzzük valahogy?
Mivel sok külső tényező is befolyásolja, illetve az agyi ingerületátvivő anyagoknak is nagy szerepe van, kivédeni nem igazán lehet. Viszont terápiával, vagy súlyosabb esetekben gyógyszerrel lehet rajta segíteni, nem kell örökkön-örökké tartania.
Milyen a gyógyulási folyamat, mire lehet számítani? Nyilván nem úgy működik, hogy beszedi a gyermek a gyógyszert, és jövő hétre megoldódik a dolog…
Fél év minimum kell, akkor is, ha nem olyan súlyos a helyzet. Nagyon fontos, hogy kitartó legyen az adott személy környezete, mert ha nem foglalkoznak vele, mindig vissza fog süllyedni. Gyakran – főleg eleinte – nem is érzi, hogy neki ki kéne ebből mozdulnia, hiába hívják, nem fog menni, mindent el fog utasítani. Azt fogja mondani, hogy “én nem akarok, nekem nincs kedvem, hagyjál békén”. Ha itt lemondanak róla, akkor onnantól kezdve egyedül neki nagyon nehéz lesz ebből kikeveredni.
Ha eljut odáig, hogy már ki akar ebből lépni, akkor könnyebb. Akkor a környezetnek az a dolga, hogy mindig hívja, menjen, csinálják…
Milyen elfoglaltságot próbáljunk találni akkor, amikor úgy tűnik, nem érdekli semmi? Arra gondolnék, hogy örömforrásokat kell találni neki, csak ez nagyon nehéz…
Ez nagyon személyfüggő, ismerni kell az illetőt. Bármilyen közös, társas tevékenység jó lehet: akár egy társasjátékozás is, vagy elmenni egy vidámparkba, vagy más, “adrenalinos” helyre.
Ez annak is megoldás, aki eleve nem társasági típus…?
Aki alapból is nagyon introvertált, annál nehezebb észrevenni is, ha kialakul egy depresszív állapot. De azért rajta is látja, aki ismeri, hogy megváltozik a viselkedése, esetleg még több időt tölt egyedül. Árulkodó, hogy miről beszélget a családjával – vagy beszélget-e egyáltalán…
Náluk a gyógyulás során az a fontos, hogy legyen legalább egy ember, akivel tudnak beszélgetni, akinek meg tudnak nyílni. A beszélgetésekből remélhetőleg kiderül, hogy mi az, ami neki segít. Program lehet egy egyszerű közös séta is, és nagyon sokat tud segíteni terápiás jelleggel valamilyen állat: kutya vagy cica.
Gondolom, jó, ha van valamilyen fizikai aktivitás a tévézés, számítógép-nyomkodás mellett/helyett…
Ha sportolunk, mozgunk, endorfin termelődik, tehát egy kis örömforrás mindenképp jut a szervezetünkbe… Ezért ösztönözni kell a sportra, de ez nem mindig könnyű. Egy kisebb gyereket – egy negyedikes-ötödikest – még könnyebben elküld, pontosabban elvisz a szülő edzésre, de egy hetedik-nyolcadikost, vagy gimnazistát már nem igazán lehet kényszeríteni. Ha nem akar edzeni, akkor lehet, hogy felül a buszra, elmegy valahova, ücsörög a padon három órát, aztán hazamegy, és azt mondja, hogy edzésen volt…
Megoldás lehet, hogy nem edzésre küldjük, hanem bevonódunk a mozgásos programba: például együtt megyünk el futni. Vagy más irányból megközelítve: megkérjük, hogy segítsen a kisebb testvérének, menjenek el együtt valahova – esetleg ilyesmivel tudjuk őt kibillenteni a bezárkózásból.
