Ahol testvérek vannak, ott valószínűleg konfliktusok is. Hogyan álljunk ehhez szülőként, miért fontos, hogy ne hagyjuk a gyerekekre a megoldást? László Andi gyermekpszichológussal beszélgettünk.
Pszichológusként milyen testvérkonfliktusokkal találkozol leggyakrabban?
Mindennapos, hogy az idősebb testvér féltékeny a fiatalabb testvérre. Hiszen megszületik a kicsi, a nagyobb pedig elveszíti, hogy egyedüli gyerek volt, hogy csak őt szerették, tehát egyfajta szeretetveszteség élményként éli meg.
Ami még nagyon nehéz szokott lenni, amikor valaki középső gyerekké válik. Nem is feltétlenül a nagyobb gyerekek között alakul ki a konfliktus, vagy az újszülöttel, hanem esetleg a szülővel. A szülők nem értik, hogy miért változott meg ennyire a gyerek. A változás oka, hogy középső szerepbe került, és valamiért a középső gyerekek érzik magukat leginkább elhanyagolva.
Az is jellemző, a legkisebb mindenben a legjobb akar lenni, folyton összehasonlítgatja magát a nagyobbal, már ott szeretne tartani, ahol a nagy, de nem tud. Ilyenkor gyakori, hogy a kicsi piszkálja a nagyobbat.
Elsőszülöttként pedig érezhetik azt a gyerekek, hogy nem foglalkoznak velük eleget, vagy nem jut már rájuk elég idő. Ettől teljesítményszorongóvá válhatnak. Azt akarják mutatni, hogy “én teljesítek a legjobban”, ezzel próbálják a figyelmet magukra irányítani, és eközben is kialakulhat szakadék a testvérek között.
A korkülönbségnek, és annak, hogy fiú-lány, vagy lány-lány, fiú-fiú testvérekről van szó, mennyire van jelentősége?
Az azonos neműek között erőteljesebb szokott lenni a konfliktus általában. A korkülönbség pedig azért számít, mert ha nagyon nagy, akkor egészen más a testvéri kapcsolat. Olyankor már egyfajta szülő szerepbe kerül a nagyobb gyerek, ami egyébként a nagyobb gyereknek általában nem jó, a kisebbnek viszont igen. A nagyobb gyerekre plusz feladat hárul, amit többnyire a sajátjának is érez. Nem is azért, mert ráerőltetik, hanem egyszerűen úgy gondolja, hogy “nekem gondoskodnom kell róla, mert sokkal kisebb”. A kicsi jól jár, mert rengeteg plusz dolgot megtanulhat a nagyobbtól, amire később szüksége lesz. Ezért is van, hogy ilyen helyzetekben a kicsik korábban érnek, hamarabb fejlődnek, akár beszédben, mozgásban is.
Hogy csapódnak le a konfliktusok? Gondolom, egyrészt agresszió formájában…
Igen, és nagyon sok gyerek az iskolában fejezi ki azt az agressziót, amit otthon nem mutathat ki a testvére felé.
Van, aki nem agresszív, hanem nagyon feszült lesz, és ez az iskolában is érezhető rajta.
Megint más szorongani kezd, vagy depresszív gondolatai lesznek attól, hogy úgy érzi, vele nem foglalkoznak.
Hogy lehet ezt az egészet szülőként jól kezelni?
Szülőként nagyon-nagyon nehéz, mert nyilván mind a két, mind a három gyereküket ugyanúgy szeretik… Csak közben egy hároméves sokkal nagyobb figyelmet igényel, mint mondjuk egy tízéves, és ezt nehéz összeegyeztetni. Azt szoktam tanácsolni, hogy próbáljanak külön programokat is szervezni a nagyobb gyerekekkel, hiszen neki is szüksége van valamennyi saját időre a szüleivel, és a kicsi nagyon elviszi a figyelmet.
A közös étkezéseket érdemes lehet úgy kialakítani, hogy mindenkit külön meghallgatunk, mindenki ugyanannyi időt, lehetőséget kap a mesélésre – ezzel érzékeltethetjük az egyenlőséget.
Hajlamosak a szülők arra, hogy a kicsit mindig hagyják nyerni – erre szerintem nincs szükség. Egyrészt a kicsi nem tanul meg veszíteni, másrészt a nagyobbnak rosszul esik, hogy őt miért nem hagyják nyerni, amikor a testvérét igen. A kicsinek is azt kell megtanulnia, hogy ez egy játék, egyszer én veszítek, egyszer a másik – ezt kell minél lazábban kezelni.
Hogyan lehet kibogozni, hogy mi az alapvető probléma otthon a testvérkonfliktusban?
A konfliktus alapvető oka az, hogy testvérek… Hogy ugyanannak a két embernek a szeretetét szeretnék ugyanolyan mértékben megkapni.
Mi múlik a szülő hozzáállásán? Mikor nem okolhatja saját magát?
A szülő semmikor se tehet róla, hogy konfliktus van, hiszen ez egy természetes, evolúciós folyamat: ugyanazokért a dolgokért versenyzünk, ezért muszáj, hogy összeütközzünk néha… Az viszont baj, ha nem foglalkoznak a problémával. Van olyan szülő, aki teljesen a gyerekekre hagyja a konfliktusokat, hogy “majd megoldják”, “majd kinövik”.
Érdemes a nagyobb testvérrel elbeszélgetni arról, hogy most ez miért van, hogy miért kell a kicsivel többet foglalkozni.
Mire a gyerekek felnőnek, általában jó testvérekké válnak. De ha nem foglalkoznak a konfliktusokkal, nem figyelnek oda a szülők, maradhatnak olyan tüskék a gyerekekben, ami nagyobb korukban is gondot okoz.
Hogyan hat az óvoda, iskola a testvéri kapcsolatokra? Mikor jó, ha a testvérek egy helyre járnak, mikor nem jó? Ikreknél főleg felmerül a kérdés…
Ez természetfüggő: láttam olyan ikreket, akik nagyon jól elvoltak örökkön-örökké együtt az oviban és utána egy osztályban az iskolában is. De láttam olyat is, akiknek nagyon rossz, hogy egy osztályba járnak.
Nem csoda, ha az ikrek eleve folyamatosan versengenek egymással, hiszen egy időben születtek, ugyanakkor volt szükségük ugyanazokra a dolgokra… Azonos nemű ikerpároknál ez még jobban érezhető.
Ha a szülők otthon azt látják, hogy túl sok a konfliktus, akkor érdemes külön ovis csoportba vagy külön osztályba rakni őket. Ha távolabb kerülnek egymástól, talán otthon is kevesebb lesz a probléma.
Gondolom, a teljesítménykülönbségek náluk fokozottan “rátesznek egy lapáttal”…
Igen. Gyakori az összehasonlítgatás, és a gyengébbnek nagyon nehéz a helyzete. Egy idő után a személyiségére is hatással lesz, és ő maga fogja összehasonlítgatni magát a testvérével, sőt, másokkal is.
Erre azért oda tud figyelni a szülő…
Igen, de sajnos nemcsak a szülő tudja összehasonlítgatni őket, hanem a nagyszülők, a többi rokon, az ismerősök is, és ezt szülőként szinte lehetetlen meggátolni. A gyerekek viszont nagyon adnak mások szavára is.
Ha azt látjuk, hogy nagyon eltérő a teljesítmény, mit tegyünk?
Ki kell deríteni, hogy a gyengébb teljesítmény valamilyen adottságból fakad, vagy valamiért motiválatlan a gyerek. Ha az utóbbi, akkor meg kell találni, mivel tudjuk motiválni. Ha pedig az adottságokban van különbség, akkor világítsunk rá, hogy mindenki másban jó, és segítsünk is megkeresni, miben érdemes fejlődni, ki, miben talál sikerélményt.
Hogyan tompítsunk szülőként a konfliktusokon? Mikor kell beavatkozni egy vitába, veszekedésbe? Meddig kell hagyni, hogy megpróbálják egymást közt megoldani?
A tettlegességnél mindenképpen be kell avatkozni; a fizikai erőszakot teljesen ki kéne zárni ezekből a helyzetekből.
Amikor igazságtalannak érezzük a helyzetet, vagy egy teljesen indokolatlannak tűnő veszekedést látunk, érdemes őket leültetni, és megkérdezni, hogy mi is történt tulajdonképpen, mi a probléma. Sokszor kiderül, hogy nincs kiinduló probléma, csak ahhoz volt kedve az egyiknek, hogy hátba vágja a másikat – valójában így engedte ki a feszültséget…
Beszélgessünk arról, hogy hogyan lehet máshogy levezetni a feszültséget, hogyan lehet verbálisan kifejezni, ha ideges az ember.
Próbáljunk igazságot tenni? Vagy mondjuk azt, hogy “nem érdekel, ki a hibás, mind a ketten büntetést kaptok, stb.”?
Szerintem a legjobb az, amikor mind a kettőnek tudunk valamiben igazat adni, mert akkor mindenki kicsit megnyugszik, hogy “jó, akkor nekem is igazam van, meg nekem is igazam van”.
Másrészt nem tudom, érdemes-e ilyenkor egyáltalán büntetést adni. Alapvető ösztön, hogy küzdenek egymással… Tényleg jobb leülni beszélgetni – lehet, hogy egy idő után már ezt unják meg annyira, hogy inkább felhagynak a veszekedéssel…
