Ekler Luca világ-, Európa és paralimpiai bajnok atléta elmesélte, hogyan kötött ki a futásnál és a távolugrásnál, valamint, hogy milyen különórát próbál majd ki, ha lesz rá ideje.
Miért, hogyan választottad annak idején az atlétikát?
Az atlétika kisiskolás koromtól jelen volt az életemben, több sportágban is versenyeztem akkoriban. Viszont igazán csak a bénulásom után, 2009-ben, 11-12 éves koromban jött képbe. Mikor stroke-ot kaptam, lebénult a baloldalam. Miután kikerültem a kórházból, egy év volt a rehabilitációm. Az előző sportágamat, a teniszt ezután nem tudtam folytatni. Hegedültem is korábban, azt is abba kellett hagynom. Mikor az orvosok azt mondták, hogy újra sportolhatok, jött egy rövidebb útkeresés, kipróbáltam több sportágat: fociztam, röplabdáztam, de egyik sem volt az igazi. Végül az atlétika fogott meg, amiben egyébként korábban már indultam diákolimpiákon, és megyei, területi, országos versenyeken, csak akkor megvolt a sportágam – a tenisz -, emiatt nem gondoltam komolyabban vele.
Azon belül miért épp a futásnál és a távolugrásnál kötöttél ki?
Édesapámmal – aki szintén atléta volt – egyszer elmentem egy atlétika edzésre. Ott átélhettem, hogy a futásban nem akadályoz a fogyatékosságom. Úgy éreztem, hogy amikor futok, akkor repülök. Amikor ugrottam, az is olyan érzés volt, amit senki nem vehetett el tőlem. Ezek miatt maradtam az atlétikánál. A távolugrásnál pedig azért kötöttem ki, mert abban voltam tehetséges.
A távolugráshoz és a rövidtávfutáshoz hasonló képességekre van szükség, ezért váltóban is indultam. Akkor még a sprint számok nem voltak meg ilyen komolyan a repertoáromban, és inkább többpróba jellegű volt a felkészülésünk. Fiatal korban minél több szakágat: futást, ugrást, dobást kell kipróbálni, és kicsit később specializálódni. Viszont nálam elég korán látszott – felismerte az akkori edzőm -, hogy a távolugrás lesz az, amiben jól tudok majd szerepelni.
Kezdetben sokáig kizárólag ép sportolók között versenyeztem és edzettem. Aztán 2017-ben rátaláltam a parasportra, és egyértelmű volt, hogy azzal folytatom. De a mai napig edzem és versenyzem az épek között is, a felkészülésem nagy része velük történik. A kategóriámban vannak futószámok is és szerettem volna egy versenyen több számban indulni. Így kezdtek el komolyabban megjelenni a futószámok is.
Jártál, jársz más különórákra?
A sportolás mellett nem nagyon jártam más különórákra, főleg, hogy idén nyáron végeztem a Testnevelési Egyetem mesterszakán, úgyhogy a sportolás mellett nagyrészt az egyetem töltötte ki a mindennapjaimat. De szeretnék majd mindenképpen más hobbikra is időt szánni.
Van olyan különóra, amit szeretnél egyszer kipróbálni vagy szívesen kipróbálnál, ha lenne rá időd?
Amiket szerettem volna, azokat többnyire kipróbáltam. De szívesen elmennék egyszer táncolni vagy festeni.
Kinek, miért ajánlanád a síkfutást, illetve a távolugrást?
Az atlétikát minden gyereknek lehet ajánlani, mert annyira széles mozgásanyaggal rendelkezik, hogy minden gyerek meg tudja találni azt, ami neki tetszik. Főleg, hogy a kölyökatlétikán belül már sokkal több és színesebb versenyszámok várnak a gyerekekre, mint régen.
A síkfutást rövid-, közép- és hosszútávfutásra lehet osztani. A rövidtávfutást azoknak ajánlanám, akik élvezik a sebességet és szeretik feszegetni a határaikat. Persze ez igaz a másik két versenyszámra is. Viszont a középtávfutáshoz sokkal nagyobb tűrőképesség kell, ugyanis itt tényleg minden versenyszámnál nagyon ki kell hajtani magunkat. A hosszútávfutásnál pedig a monotónia tűrés és a futás szeretete még inkább előtérbe kerül.
A távolugrást azoknak ajánlanám, akik a futást és az ugrást szeretnék kombinálni. Akiket mozgat az, hogy minél nagyobbat ugorjanak, hogy tovább fejlesszék a technikájukat.
Az atlétika mindenkié. A versenysport is, ha valakinek van kellő kitartása és motivációja, akkor sok mindent el lehet érni.
Mi mindent kaptál a versenysporttól, és milyen áldozatokat kellett hoznod?
A versenysport – és főleg a paraatlétika – segített elfogadni magamat. Úgyhogy nagyon sokat kaptam, és szeretném ezt visszaadni. Az áldozatokról azt gondolom, hogy ha valaki élsportoló, akkor valamilyen szinten mindenképpen kell áldozni. Nyilván egy kicsit kevesebbet tudtam lenni azokkal, akik fontosak nekem, egy nyáron nem feltétlenül tudok elmenni nyaralni, vagy tényleg csak nagyon limitált időpontokban. Kevesebbet tudok pihenni, kevesebbet tudok a barátaimmal találkozni. Szóval kevesebb idő jut minden egyéb dologra a sport mellett. Viszont legalább ennyit kaptam: sok új helyen járhattam, sok új barátra tettem szert, olyan kapcsolatokra, amik a mai napig megmaradtak. Emellett feszegethetem a határaimat és elérhettem azokat az eredményeket, amikkel most rendelkezem. Mindez rengeteget jelent számomra, mert az álmaimért dolgozhatom minden nap. Ezért végtelenül hálás vagyok.
